Tavaly nyáron a sokadik csapás érte Dunaszekcső szerbségét. Ismeretlen tettesek kifosztották a Baranya megyei falu görögkeleti templomát, elvitték az összes mozdítható ikont, szám szerint huszonötöt. A kár elbecsülhetetlen, szoktuk ilyenkor írni, s ezúttal nincs is ebben túlzás, hiszen a magyarországi szerbség történelmének egyik talpköve a templom.

Az arányos, hivalkodástól mentes, bájosan vidékies barokk épület állapota immár aggasztó, sőt alighanem életveszélyes. A templom meggyengült tetőszerkezete nem állja útját esőnek és hónak, a falakon és a mennyezeten repedések nyíltak és egyre szélesednek. A megroskadt műemlék épület gondozása, vigyázása, felújítása teljesíthetetlen feladat Dunaszekcső parányi szerb közösségének. Az első világháború előtt még nyolcszáz szerb élt itt, ám 1930-ban államközi megegyezés alapján a szekcsői szerbek döntő többsége Jugoszláviába költözött. A faluban akkor öt szerb család maradt, mostanra kettő. Mindezt a templom kulcsárjától, Gorjanác Lyubomirtól tudom meg. A 69 esztendős férfi csak szülei elmondásából ismeri, milyen volt a szerbek élete a század elején Dunaszekcsőn. Milyen volt, amikor május 22-én, a templom védőszentjének, “nyári” Szent Miklósnak napján Szekcső magyarjai és svábjai együtt kólóztak a szerbekkel. A község nemzetiségei beszélték egymás nyelvét, tisztelték egymás múltját, erényeit, személyiségét. Természetes volt a szekcsői katolikusoknak, hogy a szerbek – mivel a görögkeleti egyház nem a Gergely naptár szerint számol – tizenhárom nappal később, január 6-án ünneplik Jézus születését. A szekcsői szerbek egyébként szigorúan megtartották a karácsony előtti hathetes böjtöt. A háziasszonyoknak hús, zsír, tej és tojás nélkül kellett ehető ételt kiügyeskedniük. Leggyakrabban bab és krumpli főtt a vízben, sült krumplira – “pecseni krumpir”-ra, vagyis rósejbnire – csak a módosabbaknak telt, merthogy az olaj drága volt. A menü egyhangúságát aszalt gyümölcs, lekvár és méz oldotta valamelyest. A böjti fogások főzésére és feltálalására külön edényeket rendszeresítettek, azokban nem lehetett köznapi ételeket készíteni, tálalni.

A két, megmaradt, szekcsői, szerb család idén is megtartja a maga karácsonyát, a közösségi programok azonban a szerbek drámai megfogyatkozásával elhamvadtak a faluban. Régóta nincs már böjti kártyacsata és fonóba járás, anyák köszöntése és szerb betlehemezés. Éjféli mise ötven éve nem volt a falu görögkeleti templomában, állítja Gorjanác Lyubomir. A kevés magyarországi görögkeleti papnak szenteste oda kell mennie, ahol nagyobb számban maradtak hívek.

Gorjanác Lyubomir feleségének, Deszánkának is kevés jutott a szerbek hagyományos közösségi programjaiból. Az ő családjának a Bajmok melletti Misetyeva faluban volt az otthona, s 1941-ben a megszálló magyar hatóságok fél órát adtak az ottani szerbeknek a csomagolásra. Marhavagonokkal elfuvarozták őket Barcs mellé, egy lágerbe. Deszánká akkor hétéves volt. 1944-ben a közeledő front elől egy sárvári lágerbe vitték őket.

Deszánká ott vesztette el hatéves öccsét. Aratott köztük a halál, reggelente stráfkocsival hordták ki a táborból a halottakat. Meztelenül temették őket, mert ruháikra szükségük volt a túlélőknek. A háború után Deszánká családja széthullott: a kislányt egy sombereki szerb házaspár fogadta be, a szülők visszamentek Misetyevába, Deszánká bátyja Újvidékre került, öccsét a hercegovinai nagyszülők vették magukhoz.

Később viszonylagos nyugalom következett. Gyermekeik születtek, Deszánká találkozhatott családjával, Lyubomir a pécsi uránbányában csillésként dolgozott. Gyarapodhattak, utazhattak, nevethettek, arról azonban mindörökké le kellett mondaniuk, hogy részesei legyenek egy falu erős és összetartó szerb közösségének. Csak elődeik meséire emlékezve volt módjuk felidézni, hogy milyen lehetett az az idő, amikor még nyolcszáz szerb élt és kólózott Dunaszekcsőn, együtt a magyarokkal és a svábokkal.

Ahogy megöregedtek, újabb csapásként élték meg a délszláv háborút. Miként mondják, nagyon megviselte őket, hogy a szerbek az egész világ ellenségévé lettek. Amikor erről kérdezem őket, Deszánká szemét elönti a könny:

– Hányszor megsirattam én a sok ártatlan áldozatot. Nemcsak a szerbeket, hanem mindegyiket: horvátokat, bosnyákokat, magyarokat, albánokat. Hányszor sírtam a gyerekekért. Én aztán jól tudom, hogy gyerekként milyen érzés szenvedni. Hányszor imádkoztam a békéért. Karácsonykor is mindig a megbékélést kértem Istentől. Most is azt kérem majd Krisztus születése napján. A békét és a megbékélést, amely talán eljön végre a szerbeknek is. Ezért imádkozom.

Ungár Tamás már több figyelemre méltó cikket írt településünkről. Munkáiban elsősorban Baranya “kisembereinek”, helyi közösségeinek problémáival foglalkozik. A szekcsői szerbekről szóló írása több különösen fájó pontot érint. Önmagában az, hogy miért szenved valaki hátrányt csak azért, mert más nemzetiségű, magában foglalja az egész huszadik század szenvedéseit, a háborúkat, pogromokat, erőszakos kitelepítéseket. Mikor jutunk már el oda, hogy felfogjuk, a más nemzetiségek értékei, épített emlékei, kultúrája a falunak is nagyon fontosak, mi is gazdagabbak leszünk általa. A templom megmentése nagy összefogást igénylő részben helyi erőforrásokat igénylő feladat.