Pazaurek, a szekcsői ötletgyáros

Szulejmán óta Pazaurek Dezső hozta a legtöbb idegent Dunaszekcsőre. A szultán 1526 szeptemberében, a mohácsi csatát követően Budának vette az irányt, és hadinépével átvonult Szekcsőn. A faluháza falán emléktábla idézi fel azokat a napokat. Hogy a Szekcsőre ugyancsak Mohácsról érkezett Pazaurek Dezső kap-e majd emléktáblát utódaitól, arról még korai lenne meditálni, mert bár a 47 esztendős vállalkozó mostanság sűrűn szerepel újságokban, tévékben és rádiókban, ám tudjuk, hogy a népszerűség múlandó.


Pazaurek Dezső azt vallja: az ember akkor viszi valamire, ha mást csinál, mint a többiek. A morva ősöktől származó, polgári családban felnevelkedett, mezőgazdasági, majd áruforgalmi főiskolát végzett férfi már huszonéves korában megpróbálkozott a mást csinálással, de akkor még sikeresen akadályozták fékezhetetlen szellemét. Nem a rosszakarók és a hivatalok gátolták, egyszerűen a jogszabályok nem tették lehetővé, hogy húsz évvel ezelőtt például omnibuszt indítson egy nagyvárosban, avagy megalakítson egy maszek temetkezési vállalkozást.

Aztán változott a világ, és Pazaurek élt a lehetőséggel. 1986-ban költözött Dunaszekcsőre, és a község szélén megvásárolt egy felhagyott téglagyári agyagvájót. A négyhektárnyi gödrös terület magaspartján kempinget és büfét nyitott. Az első szezon bejött: az Adria felé utazó, illetve a tengerről visszatérő nyugati turisták csapatostul pihentek meg itt egy-egy éjszakára.

Az üzlet azóta is folyamatosan fejlődik. A hömpölygő Dunára remek panorámát nyitó kemping mellett fa- és kőházak nyíltak, a büfé egyre vonzóbb étteremmé fejlődött, az egykori agyagvájóban immár vadaspark éli szárnycsapkodásos, madárcsivitelős, birkabégetős, szamárordításos hétköznapjait.Ám Pazaurek Dezső nem ezekről lett híres, hanem rendhagyó rendezvényeiről.

Az első ilyen program öt évvel ezelőtt egy halászbúcsú volt – horgász- és halászléfőző-versennyel, eszem-iszommal, hintós-népviseletes felvonulással, majd a végén a „Duna megkoszorúzásával”.

Pazaurek Dezső még azon az őszön juhászbúcsút is szervezett. Birkanyíróversennyel, bi(r)kaviadallal és birkapörkölttel. Az azóta is ismétlődő búcsúk visszatérő attrakciója a sziklahajítás. Ezen a férfiak mellett a nők is összemérhetik erejüket, s efféle amazon-erőpróba talán sehol nincs a kontinensen.

Később Pazaurek összehozott még egy egérfuttatást, aztán egy békaugratást, majd pedig tavaly egy maskarás május elsejei felvonulást. Ez utóbbin félezren vonultak ki fellobogózott kerékpárokkal, traktorokkal, autókkal. Voltak tornászok és „orosz katonák”, s a tribünön Lenin-maszkos fiatalember integetett a felvonulóknak. Nem hiányoztak a frappáns transzparensek sem. Az egyik felvonuló tábláján ezt olvashattuk: „Éljen, ahogy bír!”. A menettel tartó szennyvízszippantóból is egy táblát szorongató kéz nyúlt ki, amelyen ez állt: „Szarban vagyunk”.

Nem ment könnyen a felvonulás engedélyezése, de Pazaurek nem hagyta magát. Érezte, hogy tervét politikai gyanakvás övezi, holott ő csak szórakoztatni és nem nosztalgiázni akart.

–Amúgy az se baj, ha valakiben május elseje szép emlékeket ébreszt – véli a karakteres ráncokkal szabdalt arcú, kapkodó szavú férfi. – Én soha nem politizáltam, a pártnak még csak a közelébe sem kerültem, de attól még elismerem, hogy jó volt a régi május elsejében a lufi, a hinta, a virsli, a sör, az együttlét és az, hogy az igazgató végre tényleg találkozott a munkásával, és együtt rókázhattak.

A szekcsőiek szerint Pazaurek Dezső jópofa fickó, de feltűnést keltő rendezvényein kívül nem terjednek róla anekdoták a faluban. Állandóan hajtja a melót, nincs ideje semmire – állítják többen. Mindig lót-fut, így az is előfordul, hogy felemás zokniban és cipőben mászkál a dolga után.

E felemásság némi szétszórtságra vall, ám Pazaurek rendezvényeire nem jellemző a szervezetlenség. Végül is jól összejött a tavalyi kötélhúzóverseny, melyben a két szomszédvár – Szekcső és a túloldali Dunafalva – 24 fős csapatai a folyó két partján álltak fel. Az 500 méter hosszú kötéllel vívott, rekordok könyvébe illő viadalnak – várhatóan – évente folytatása lesz.

Még ennél is nagyobb visszhangot váltott ki a tamagocsitemető kitalálása. Január közepe óta a gyerekek Pazaurek kempingjében kísérhetik utolsó útjukra elcsendesedett elektronikus állatkáikat. A vállalkozó a kemping feletti kőkemény löszfalba lyukakat fúratott, s ezekbe helyezhetik el a cserépurnába csukott, kimúlt tamagocsikat bohókás gazdáik.

Pazaurek Dezső persze nemcsak a szokatlan cselekedetekhez vonzódik, hanem a jókedvhez is.

–Tele van a világ fásultsággal, kedélytelenséggel – állítja a szekcsői férfi. – Ezt próbálom én elűzni. Néha sikerül, olyankor elégedett vagyok.

–Azt tartják a szekcsőiek, hogy a Pazaurek-féle heccekben gyakorta az üzlet dominál – jegyzem meg. – Merthogy a rendezvények az ön éttermében végződnek, és minden hír a vállalkozásait reklámozza.

–Nem vitás, hogy az üzleti szempontok fontosak – ismeri el készségesen Pazaurek Dezső. – Most, hogy megnyitottuk a tamagocsitemetőt, mindjárt árultunk is a gyerekeknek új tamagocsikat. Hogy ez így lesz, azt már előre sejtette az egyik tamagocsiforgalmazó, és felajánlotta, hogy ő szállít nekünk tamagocsikat. És az övé ám a legjobb tamagocsi, mert az örökéletű. Mondom neki: ember, hát maga nekem akar örökéletű tamagocsikat eladni? Nekem, akinek tamagocsitemetője van... Tönkre akar tenni?!

Pazaurek Dezsőnek az egyik idegenforgalmi cég felajánlotta, hogy álljon be hozzájuk és legyen az ő fővárosi „éceszgéberük.” Azt várnák tőle, hogy hetente egyszer találjon ki nekik egy hírverő és bevételgyarapító ötletet. Pazaurek azonban nem lesz másnak az ötletembere. Ő megmarad magának és környezetének.

Amúgy ilyen volt már legénykorában is. Tinédzserként versenyszerűen sakkozott, s később is jól elboldogult a fekete-fehér táblán. Előfordult, hogy bement egy kocsmába, ahol sakkozók pénzben játszottak, s ő is beszállt. Az első partit elbukta, s veszített egy üveg sört, a másodikon kettőt bukott, a harmadik partit viszont, amelyiknek a tétje már két láda sör volt, megnyerte. Akkor előjöttek a cimborák, és gondosan leküldték a torkukon a nyereményt. Később is, ha szomjasak voltak, csak szóltak Pazaureknek: „Dezső, nincs kedved sakkozni?” És Dezső ment.

Mert játszani mindig nagyon szeretett.


Ungár Tamás (Népszabadság)