Így tesszük mindannyian. Csak a kezdet és vég között próbálunk máshol szerencsét.

Én ha hazajövök, sétálni jövök haza. Gyümölcsöt szedni a fáinkról. Itt lehet mezítláb menni az úton és Duna-illat van. Itt mindenkinek köszön az ember, “csókolom”-ot akár. Viszontláthatja régi ismerőseit, akik szintén látogatóba jönnek haza és a nagyszülőknél finom meleg ebédet kap vasárnap délben. Követhet sorsokat.

Aztán itthagyja az este üres utcákat, a disznóvágások vérpocsolyáit, a füsttel és agglegényekkel teli kocsmákat, a nem is tudni milyen segélyre váró romákat, hogy a városban, ahol kiművelik, elolvassa a megszokott ingyenes napilapot a világ nagy és jelentős eseményeiről.

Szeretném a városban élőket és “kiművelteket” elhozni falunkba, hogy ők is pihenhessenek, sétálhassanak, akár mezítláb, friss gyümölcsöt ehessenek és lássanak. A világ egy világát. Írják meg az újságjaikban és könyveikben, fessék meg, fotózzák le az este üres utcákat, a disznóvágások vértócsáit, az agglegényeket és romákat, a Dunát, akit a “volt” és a “lesz” és az újság a világ nagy eseményeiről nem érdekel.