Aki Dunaszekcsőn jár valaha is, menjen fel a Várhegyre, üljön le a partfal szélére, nézze a Dunát, a falut, és gondolkodjon el. Mennyi mindenről tudnának mesélni a löszfalak, és a folyó! Viharos évszázadok, könny, vér, verejték és boldogság. Kijutott belőle az itt élőknek. A ma szekcsői embere is szeretne boldogulni, jól és békében élni, gazdagodni. A falu olyan fészek már régóta, ahonnan csak kifelé repdesnek a fiókák, vissza ritkán tévednek. Kevés olyan nagyobb település van az országban, ahol nem élnek hajdani Szekcsőiek. Az egykoron jelentős múlttal rendelkező település lakói az évek során szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. A folytonos alkalmazkodás a megváltozott világhoz, a létfenntartásért folyó küzdelem talán kicsit fásulttá tette az embereket. A legfontosabb cél számukra, hogy utódaik számára minél jobb körülményeket teremtsenek. A közösséghez való ragaszkodás, a közért való áldozathozatal inkább az idősebbek tulajdonságai közé tartoznak. Ez nem azt jelenti, hogy az itteniek nem törődnének településükkel, nem lennének büszkék szekcsői mivoltukra, de sok esetben mindig van valami ami fontosabb… Mindenki a tápláléklánc csúcsa felé törekszik.

Néhány éve közösen gondolkodunk azon, hogyan lehetne megállítani a negatív folyamatokat, elérni a “fenntartható növekedést”, a kölcsönös megbecsülést, a jobblétet, a tartalmas életet. A válaszokat inkább csak sejtjük, érezzük, mintsem tudatosan meg tudnánk fogalmazni. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy nincs olyan személyisége a falunak, aki az elsőtől az utolsóig csatasorba tudná állítani a helyieket a közös célok elérésében. Mindig van egy kis tüske, egy régi haragos, egy örök kételkedő, egy rosszul sikerült mondat, amin nehéz túltennie magát az embereknek. Ha ezen nem sikerül változtatni, akkor rövid időn belül hétvégi falu leszünk, kiszolgálva a tehetősebbek igényeit, a falu elveszti régi arcát, hangulatát, karaktereit, és nem lesz ki mondja többé: “Szekcsői vagyok, nem vidéki!”

Bíró Zsolt